Bölcsőde a kertünkben 2.

Szóval a rigók kirepültek. Sokszor nézegetem fészküket, hátha a szülők újabb utódok felnevelésére is vállalkoznak. (Remélem, minden igényüket kielégítette a zavartalan növekedést és biztonságot jelentő borostyán borította ereszalja... :-) )

Az egyik fiatal gerlepár viszont nagyon is elkötelezetten fészkel az udvarunkban. A nagyobbik terasz közvetlen szomszédságában található - mondjuk igencsak nagyra nőtt- mogyoróbokrot választották még a nyár beköszöntével...Itt neveltek fel egy igen csinos gerlegyereket, akit még a kirepülés után is tovább ajnároztak, etettek és követtek óvó tekintetükkel. A szomszéd telekhatárra épített kisházának - ami egyébként a mogyoró-lakás mellett van -  kéményén ücsörögtek előszeretettel.

Azóta eltelt egy kis idő. Egyszercsak arra lettünk figyelmesek, hogy a párocska ismét a korábbi fészket igazgatja...Persze, hogy hamarosan mindennapi elfoglaltságunkká vált a kukucskálás - és még azt mondják, hogy a kukkolás nem szép dolog...! :) Mondjuk én nem tudtam volna megállni, hogy ne várjam izgatottan, hogy mi történik az ágak között.

Hát elmondom mi történt: ikrek születtek!!! 'Tojásból lesz a csoda....!'

Büszke anyukájuk el nem mozdult volna a fészekről, ahogy az jó anyához illik. Egy szép napon aztán megpillanthattuk a fiókákat: 2 ici-pici szürke pamacsot. Azt hittem rosszul látok. Annyira boldog voltam! Ezt nevezem én ügyes, rátermett szülőpárosnak!!!

 

Azonban megjöttek a viharos szelek. Frászt kaptam naponta többször. És jöttek a sötét felhő-csapatok és a szakadó eső is. Mint az özönvíz idején. Hosszú napokig el sem állt. Lengedezett a mogyoróbokor összes ága - vele ringatózott az eszkábált fészek: benne az apróságokkat. Bőrig áztak. Sokszor kinéztem hozzájuk, mert egyfolytában arról fantáziáltam, hogy már rég leestek és ott pusztultak a sárban. Tudom, hogy ez ismét a Természet dolga lenne, de valahogy annyira drukkolok ezeknek a kis teremtményeknek....

Nos, szerencsésen túlélték. Sőt, - lehet, hogy azért, mert mint köztudomású, az eső növeszt (legalábbis gyerekkoromban elhittem) - gyorsan fejlődtek. Nem győztem a csodájára járni. Abban a picinyke tákolmányban - ami az igazat megvallva nem több mint jónéhány egymásra helyezett ágacska - már el sem fértek igazán. Mindkettő kilógott, így anyukájuk kizárólag melléjük tudott letelepedni. Ahogy mi emberek mondanánk: lábtól feküdtek. :-) Minden kételyem eloszlott: tényleg 2 gyerekünk van! Sokszor vezetett hozzájuk a kíváncsiság - mindennapi ellenőrzés alá vontam a fészket. Volt, hogy a teraszról, volt, hogy az emeleti erkélyről nézelődtem. (És igen, közben beszéltem a gyerekekhez...- gondoljon mindenki, amit akar)

Aztán már a fészekben sem fértek el, de még nem tudtak repülni. Ott ücsörögtek a mogyoróbokor ágain és anyukájukat várták, aki mindig valami finomsággal tért vissza hozzájuk. Láttam az első repülési kísérleteiket is: pontosan egy ágnyit repültek - vagy inkább ugrottak. Aztán két ágnyit. Aztán már a fészektől vagy másfél méterre üldögéltek és nyakukat forgatva szemlélték, ki lehet az a fura teremtmény, aki folyton meglátogatja őket onnan lentről.

Szóval felnőttek. Egyik napról a másikra eltűntek a bokorból. Kicsit szomorúan vettem tudomásul, hogy nem láttam, amikor elrepültek. Két nappal később viszont szárnyak zörejét hallottam az ágak közül. Kis keresgélést követően felfedeztem az ifjakat a mogyorón, ahogy édesanyjukkal együtt ücsörögnek. :)

Ezután végleg elrepültek...Újabb nemzedék kelt útra azután, hogy nálunk, biztonságban felcseperedtek...

A szülők viselkedése pedig a legjobb bizonyíték arra, hogy mennyire jól érzik magukat itt - hiszen épp tegnap láttam őket, amint a fészket igazgatják. Ma vettem észre, hogy gerle-mama ismét ott ücsörög....



Gerleasszony és a Férje

Persze rengeteg madár él a kertünkben, illetve látogat el ide naponta egy kis élelemért, fürdőzésért - mégis a gerlepárok váltak közülük szinte családtaggá. 2-3 pár balkáni gerle lakik 'életvitelszerűen' a kertben.

Több etető- és itatóhelyet alakítottunk ki, ahol egész évben várja őket az eleség és a friss víz. A piacon könnyedén beszerezhető az a magkeverék, amiből ki-ki kedvére válogathat. Nálunk a legnépszerűbb a kukorica-búza-napraforgó keverék, ezt szórjuk a tálakba néhány naponta. Az itatótálakba kiöntött vízből pedig kedvükre ihatnak vagy épp benne fürdőzhetnek a madarak.

A gerlék olyan nagyon megszokták már a körülményeket, hogy akár 1/2 méterről szemlélik, amint magot szórunk ki nekik. Nem félnek a kutyáktól, sőt a macskáinktól sem. Fejünk felett vagy mellettünk centikre szállnak le - és megörvendeztetnek hívószavukkal, amint burukkolva szólítják társukat. A 2-3 pár gerle felosztotta egymás között a kertet - és jaj annak, aki a másik által felügyelt etetőhelyet akár csak egy szem mag felcsipegetése erejéig elbirtokolná! Ilyenkor vadászgépekké válnak és suhogó szárnyakkal kergetik el az ellenfelet.

A balkáni gerlék azonban az utódok terén meglehetősen szerencsétlenek...A kiválasztott fészkelőhelyek között szerepel a hatalmas mogyoróbokrunk, a cserszömörce, a lilaakác rejtekadó sűrűje, az ezüstfenyő vagy épp a fává cseperedett thuja egy-egy ága. Folyamatosan építkeznek (na ilyen nyomorultul megépített fészkeket is ritkán lát az ember!), mi meg drukkolunk, hogy végre sikerüljön egyiküknek utódaikat felnevelni. Sajnos többnyire kipottyan a tojás vagy a viharok által megtépázott ágak közül a teljes fészek a földre esik. Ők meg kiválasztják a következő helyet, szorgalmasan újraépítkeznek. Felváltva őrzik a fészket és onnan szólítják társukat.

A nagy kedvencem Gerleasszony, akit magam mentettem meg néhány évvel ezelőtt egy nyári reggelen. Épp az óriásthuja egyik ágvégére eszkábált fészkén ült, amiben csodák-csodája végre fióka is fejlődött. Eleget aggódtam miattuk, mert a fióka cseperedni kezdett - csak a repüléshez szükséges hosszú tollai hiányoztak már - és ezzel együtt a súlya is bőven nőtt. A fészek a thuja könnyű ágvégén hintázott és láthatóan nem volt alkalmas arra, hogy a kicsi mamájával együtt benne ücsörögjön, naponta csúszott egyre lejjebb. Várható volt sajnos, hogy ez a madár-gyerek sem fog felnőni.

Ha ez nem lenne elég, bekövetkezett minden madár rémálma - ragadozók érkeztek a környékre. Volt már nálunk óriási vadmadár, aki itt szerzett magának vagy épp saját fiókáinak élelmet és az is gyakori, hogy a környéken fészkelő szarkák gyűjtenek fiókákat saját gyermekeik etetéséhez. Kifigyelte hát a szarka a cseperedő gerlefiókát és habozás nélkül lecsapott. Irgalmatlan cserregésre és csivitelésre lettem figyelmes. A teraszajtón kinézve megpillantottam Gerleasszonyt, ahogy a nála sokkal nagyobb szarkától próbálja megóvni fiókáját. Összecsaptak: repültek a tollak, szálltak a pihék, mintha havazna. Nem is gondolkoztam, csak feltéptem az ajtót és kiabálva, tapsolva próbáltam megijeszteni a szarkát, aki el is reppent. Sajnos ugyanaznap délutánján sikerrel járt és a fiókát magával tudta vinni. Persze értem én, hogy az ő gyerekeinek is fel kell nőniük! Gerleasszony viszont komolyabban megsérült az összecsapásban: vérzett a nyaka a szarka csípéseitől, tolla egy részét elvesztette. Idővel sikerült regenerálódnia, azonban a nyakán a toll a mai napig szabálytalan - így bármikor megismerem.

Azt hiszem, ezt követően döntötte el Férjével, hogy kizárólag az én teraszom körül rak fészket - az itt elhelyezett etetőhelyet is ők birtokolják. A mindennapjaink részévé vált a párocska, itt üldögélnek órák hosszat. Leülnek a kertibútorra, az összecsukott napernyő csúcsára vagy tipegve figyelik, ahogy vizet töltök nekik. Sokszor bekukucskálnak a teraszajtón; fejüket érdeklődve forgatják: így szemléljük egymást.