Lucky - legújabb mentőakciónk alanya

Valamivel több mint két héttel ezelőtt történt, hogy hivatalosan és ünnepélyesen felavattuk legújabb Állatmentőnket a Családi Csapatban!

Én már rég nem csodálkozom, hogy úton-útfélen egy elkóborolt, kidobott vagy sérülten szenvedő állatba botlom (és ez nincs nagyon másként édesanyámmal meg a testvéremmel sem). Fogalmam sincs hány kutya, macska, papagáj vagy vadonélő faj talált haza vagy került új gazdához (sok esetben hozzánk) azt követően, hogy az utamba (utunkba) akadt... :-) Ez már csak így van. Meg kell, hogy mondjam: ez a titkos vonzerő - ami az állatokat hozzánk vezeti - vagy ragadós vagy kifejlődik (mellettem), mindenesetre Életem Értelme - aki már 'magától is' állat-imádó volt - az utóbbi években hasonló tulajdonság jegyeit mutatja....érdekes megfigyelés :-)

Találtunk mi már kutyát és macskát főutakon buszokat és kamionokat kerülgetve, villamoson 'felejtve', az erdő mélyén, a fagyban dideregve, a reggeli dugóban a belső sávban gubbasztva, autóból éppen 'kipottyantva', parkolóban tekeregve, faágon ügyetlenkedve, áradó folyóban levegőért kapkodva, villanydróton énekelve.....és még számtalan más módon. Persze vannak olyan csodák is, amikor a Jó Ég tudja honnan, de pont a mi kapunkba, kerítésünk tövébe vagy épp ajtónkba érkezik az ijedt jószág : ) ....vagy egyszerűen csak valahonnan a nyomunkba ered...mi meg észlelve az újonnan csatlakozott kis barát jelenlétét szépen megfordulunk és elindulunk visszafelé, hogy kitaláljuk, melyik kerítésen furakodhatott át, honnan szökhetett meg és vajh' mi csábította arra, hogy velünk tartson.

A legújabb kutyamentési akció legelső, mindent eldöntő lépéseit nem én tettem meg (és mégcsak nem is a Életem Értelme), hanem - mondom, hogy ragadós (!) - az Ő gyönyörű Gyermeke... :-)

Hazafelé tartott barátnőjével estefelé, amikor egy (jelzem igencsak mutatós) kisméretű eb került a látóterébe...(Ráadásul egy kutyáit sétáltató hölgy hívta fel rá a figyelmüket, aki azt gyanította, hogy hozzájuk tartozik a kis szökevény....) Hát mit csinál ilyenkor egy csupaszív, állatbarát, talpraesett majd' 17 éves? Na mit csinál? Telefonál: Apának. Meg nekem....mert hátha mi befogadjuk...és amikor kiderül, hogy azért sajnos - bár szívünk szakad - itt sincs hely minden menekültnek, akkor patthelyzet alakul ki, mivel B-terv az nincs...Tehát azonnal gyártani kell egyet....(A kutyát ugye meg nem lehet továbbküldeni azzal, hogy 'Helyes vagy, remélem hazatalálsz!')  Hozzáteszem, hogy körülbelül fél 11 volt, szombat este, amiből következően viszonylag szűkül a lehetőségek tárháza és bocsánatos bűn, hogy az Interneten talált kutyamentők sem tudtak azonnali megoldással szolgálni, hiába estem neki veszettül a gép püfölélének és a telefon nyomogatásának...

Mivel aztán a lakásban tartott 4 + 2 macska, illetve /akkor még :-( / 2 kutya mellé eléggé nehéz lenne egy idegen, fiatal felnőtt kan kutyát beintegrálni akárcsak egy éjszakára is....maradt a másik lehetőség... (hiszen az Újdonsült Állatmentő édesanyja is nagy kutyarajongó); az időközben Lucky névre keresztelt kutyafi koszt-kvártély ellátásban részesült 1 éjszakára!

Mi is aludhattunk egyet, hátha Álommanó valami értelmeset kieszel és tettrekészen ébredünk. Csakhogy a vasárnap reggel sem hozott igazi sikereket, mivelhogy kideítettük, a menhelyek zsúfolásig megteltek, kizárólag az Illatos Út fogadná be a talált ebet. Hiába is próbálkozott a Család apraja-nagyja, hogy legalább 1 olyan rokont vagy ismerőst kerítsen, aki kifejezett és olthatatlan vágyat érez egy kutya azonnali befogadására (legalább, amíg megpróbáljuk megtalálni az eredeti gazdáját)...nem jártunk szerencsével. Még valami kiszolgált kutyaházat is megpróbáltam keríteni, hogy legalább ideiglenesen mi szállásoljuk el - de ez a terv is dugába dőlt.

Szomorúan bár, de beláttuk, hogy az egyetlen lehetőségünk az, ha fényképet készítünk, plakátolunk, közösségi portálokon elhíreszteljük Lucky létezését és azt a tényt, hogy megtaláltuk....hátha jelentkezik az igazi gazda...

Így aztán a Becsületes Megtaláló egy kölcsön póráz segítségével bemutatta a tömegközlekedés lehetőségeit Lucky-nak, /aki nem mutatott kitörő örömet, viszont annál ügyesebben kavarodott fel a gyomra a buszon..., amiből következően aztán egy jóképű takarítás is felpezsdítette közös napjukat :)/  és kettecskén  látogatóba érkeztek mihozzánk. Kisvártatva ide is értek, hogy innen már közösen induljunk az Illatos Útra.... Mit mondjak? Hát húztuk az időt. Megetettük a jószágot. Megitattuk a jószágot. Sétáltattuk a jószágot. Simogattuk a jószágot. Újabb terveket próbáltunk kieszelni. Győzködtük magunkat, hogy nincs más választásunk, és közben annak a két, általunk is közelről ismert kutyának a történetével erősítettük a lelkünket, akiket van szerencsénk személyesen ismerni, és akik mind a ketten az Illatos Útról kerültek ki....

Telt-múlt az idő és egyre jobban megkedveltük ezt a helyes képű, rajzos pofájú tacskószerűséget, aki nem egész egy nap alatt új gazdájaként istenítette boldog Megtalálóját. Annyira édes kis szemüvege (vagy inkább búvármaszkja?) volt, hogy majd elolvadtunk. (persze közben a 4 macska a bezárt hálószoba rejtekén volt kénytelen időzni, mert azt azért én sem vállaltam fel, hogy 1.) közel 20 kg macskát szedjek le egyetlen kutyáról  vagy 2.) egy zsák kitépett macskaszőrt vagy farkat takarítsak fel, illetve varrassak vissza....hogy melyikkel mit tettem volna, az eldöntendő...)

Summa summárum, megszületett - a végül mindent eldöntő - ötlet, ami vasárnapra való tekintettel korábban kizárásra került: állatorvoshoz cipelés: chip-vizsgálat (hátha mázlink/mázlija van)... Elzarándokoltunk hát egy non-stop állatkórházba, ahol tekintettel arra a tényre, hogy bár lassan már mindenhol kötelező lesz, azért még nem találkoztam túl sok chippelt állattal, nem fűztem túl sok reményt a sikerhez. De mekkorát tévedtem!!! Lucky-ról (tényleg a Szerncse Fia!!!) kiderült, hogy becsületes neve Törpe és lakcíme igen közel van az előző esti (mint kiderült 2 napos) kódorgásának helyszínéhez. Még mobilszámot is találtunk a gazda neve mellé, úgyhogy kivirult ábrázattal és mámorittasan jöttünk ki a rendelőből!

Aztán telefonáltunk és érdeklődtünk és megbeszéltünk, majd szállítmányoztunk (aztán kocsit takarítottunk. Újabb utazási nehézségek miatt...) és átadtunk. Mármint kutyát az eredeti gazdinak. (Bár elfogultság és önteltség nélkül állítom, hogy Törpe-Lucky igazából egy fél perces, a gazdának szóló örömujjongás (?) után sarkonfordulva velünk, illetve az áhítattal szemlélt Megtalálóval akart inkább hazajönni....). Persze ez nem volt opció. Örültünk, hogy a gazda örült.

Annyi konzekvenciát azért levontunk a dologból, hogy ha még egyszer megtaláljuk, már tudjuk, hova nem fogjuk hazavinni......

....Fentiekre hivatkozással ezúton büszkén bejelentem, hogy Családi Állatmentő Csapatunk tagjainak köre hivatalosan is Egy Fővel bővült, mert fenti jócselekedete által bizonyságot nyert, hogy Ő sem 'csak' igazi állatbarát, hanem igazi Állatmentő is!!!
 

Komplett állatkert

Na most már aztán tényleg kezd elegem lenni saját magamból... (!)

Itt ülök egy 'komplett állatkert' közepén; egyszerre 6 macska, jelenleg  mindössze /ezt majd később elmagyarázom/ 2 + 1 kutya, 1 papagáj társaságában és még csak egy árva mondatot sem írtam le róluk ezen az oldalon.... :-(

...és közben mindössze egyetlen dologban vagyok biztos: annyira fontosak nekem (nekünk), hogy mindennapjainkat kitölti az állandó babusgatás, játék (és fegyelmezés), ölelgetés, cirógatás, csivitelés, nyávogás, ugatás....nyilván vannak elegen, hogy ne lehessen őket figyelmen kívül hagyni... :-)

Úgyhogy most ünnepélyesen bemutatom Őket:

Mancsi és Nuki, mellettük Marcipán (aki csak félig lakik itt)

      

Ők Picúr és Micike

Samu és Niki

Füge és Ribizli (Az ikrek)



Ő pedig Winny

Talán látszik, mennyire rossz dolguk van....és igen! mindannyian bent laknak - meg kint is...kicsit. De ez még mind semmi! A Párom szerint hozzá nincs annyi kedves szavam, mint az állataimhoz...jellemző (féltékeny)!!! - egyébként azt hiszem, minden ismerősünk és barátunk véleménye tökéletesen megegyezik abban, hogy ha még egyszer születnének, akkor kizárólag macskák vagy kutyák lennének: nálunk... na ez talán elég plasztikusan kifejezi a hozzájuk fűződő viszonyunkat. Lehet, hogy ez egyfajta bolondéria, de minket mindensetre teljesen beszippantott és bűvöletében tart már mindörökre!

Azt hiszem azért nem kezdtem még bele a Kedvenceink mindennapjait vagy történeteit elmesélő szavak és mondatok megformálásába, mert egyszerűen csak nem tudom, hogy hol kezdjem. Pedig annyi mindent tudnék mesélni!!! Csak azok a fránya gondolatok összekuszálódnak valahogy, én meg nem győzöm kigobózni a szövevényeiket. Meg azt hiszem, a prioritás felállításával is gondjam adódtak. Na nem, mintha igazából tudnék különbséget tenni közöttük, de valahogy úgy érzem, hogy már azzal is fontossági sorrendet állítok fel, hogy kiről írok elsőként....pedig Isten bizony nincs így!!!!

Szóval ők a mi Állatkertünk lakói...jelenleg... :-)

Bölcsőde a kertünkben 2.

Szóval a rigók kirepültek. Sokszor nézegetem fészküket, hátha a szülők újabb utódok felnevelésére is vállalkoznak. (Remélem, minden igényüket kielégítette a zavartalan növekedést és biztonságot jelentő borostyán borította ereszalja... :-) )

Az egyik fiatal gerlepár viszont nagyon is elkötelezetten fészkel az udvarunkban. A nagyobbik terasz közvetlen szomszédságában található - mondjuk igencsak nagyra nőtt- mogyoróbokrot választották még a nyár beköszöntével...Itt neveltek fel egy igen csinos gerlegyereket, akit még a kirepülés után is tovább ajnároztak, etettek és követtek óvó tekintetükkel. A szomszéd telekhatárra épített kisházának - ami egyébként a mogyoró-lakás mellett van -  kéményén ücsörögtek előszeretettel.

Azóta eltelt egy kis idő. Egyszercsak arra lettünk figyelmesek, hogy a párocska ismét a korábbi fészket igazgatja...Persze, hogy hamarosan mindennapi elfoglaltságunkká vált a kukucskálás - és még azt mondják, hogy a kukkolás nem szép dolog...! :) Mondjuk én nem tudtam volna megállni, hogy ne várjam izgatottan, hogy mi történik az ágak között.

Hát elmondom mi történt: ikrek születtek!!! 'Tojásból lesz a csoda....!'

Büszke anyukájuk el nem mozdult volna a fészekről, ahogy az jó anyához illik. Egy szép napon aztán megpillanthattuk a fiókákat: 2 ici-pici szürke pamacsot. Azt hittem rosszul látok. Annyira boldog voltam! Ezt nevezem én ügyes, rátermett szülőpárosnak!!!

 

Azonban megjöttek a viharos szelek. Frászt kaptam naponta többször. És jöttek a sötét felhő-csapatok és a szakadó eső is. Mint az özönvíz idején. Hosszú napokig el sem állt. Lengedezett a mogyoróbokor összes ága - vele ringatózott az eszkábált fészek: benne az apróságokkat. Bőrig áztak. Sokszor kinéztem hozzájuk, mert egyfolytában arról fantáziáltam, hogy már rég leestek és ott pusztultak a sárban. Tudom, hogy ez ismét a Természet dolga lenne, de valahogy annyira drukkolok ezeknek a kis teremtményeknek....

Nos, szerencsésen túlélték. Sőt, - lehet, hogy azért, mert mint köztudomású, az eső növeszt (legalábbis gyerekkoromban elhittem) - gyorsan fejlődtek. Nem győztem a csodájára járni. Abban a picinyke tákolmányban - ami az igazat megvallva nem több mint jónéhány egymásra helyezett ágacska - már el sem fértek igazán. Mindkettő kilógott, így anyukájuk kizárólag melléjük tudott letelepedni. Ahogy mi emberek mondanánk: lábtól feküdtek. :-) Minden kételyem eloszlott: tényleg 2 gyerekünk van! Sokszor vezetett hozzájuk a kíváncsiság - mindennapi ellenőrzés alá vontam a fészket. Volt, hogy a teraszról, volt, hogy az emeleti erkélyről nézelődtem. (És igen, közben beszéltem a gyerekekhez...- gondoljon mindenki, amit akar)

Aztán már a fészekben sem fértek el, de még nem tudtak repülni. Ott ücsörögtek a mogyoróbokor ágain és anyukájukat várták, aki mindig valami finomsággal tért vissza hozzájuk. Láttam az első repülési kísérleteiket is: pontosan egy ágnyit repültek - vagy inkább ugrottak. Aztán két ágnyit. Aztán már a fészektől vagy másfél méterre üldögéltek és nyakukat forgatva szemlélték, ki lehet az a fura teremtmény, aki folyton meglátogatja őket onnan lentről.

Szóval felnőttek. Egyik napról a másikra eltűntek a bokorból. Kicsit szomorúan vettem tudomásul, hogy nem láttam, amikor elrepültek. Két nappal később viszont szárnyak zörejét hallottam az ágak közül. Kis keresgélést követően felfedeztem az ifjakat a mogyorón, ahogy édesanyjukkal együtt ücsörögnek. :)

Ezután végleg elrepültek...Újabb nemzedék kelt útra azután, hogy nálunk, biztonságban felcseperedtek...

A szülők viselkedése pedig a legjobb bizonyíték arra, hogy mennyire jól érzik magukat itt - hiszen épp tegnap láttam őket, amint a fészket igazgatják. Ma vettem észre, hogy gerle-mama ismét ott ücsörög....



Bölcsőde a kertünkben 1.

Az úgy volt, hogy először csak a gerlék fészkeltek nálunk. Gerleasszony és a Férje már évek óta itt próbálják felnevelni utódaikat - sajnos (lehet, hogy pont azért a kedvenceim, amiért ilyen nagyon szerencsétlenek) nekik az idén nem sikerül. Az idén négy vagy öt fészket is építettek a ház egynegyedét elfoglaló hatalmas lilaakác kusza ágai között. Illetve fészekből csak kettő készült, erre telepedtek felváltva. Egyszer az egyikbe rakott tojást az asszonyka, egyszer a másikba. Mind kigurult. Felmásztunk és megnéztük. Egy szál ág tartotta az egyik fészket, míg a másik oldalra építettet egy a házfalon kívülről futó elektromos vezeték. Nem csoda hát, hogy hamar oldalra fordult, elcsúszott a fészek, és valamennyi tojás a földre pottyant. Jelenleg máshol fészkelnek - hozzánk csak enni, inni és nézelődni járnak - én meg drukkolok.

Van nálunk egy szuper rigópár is, akik viszont az ügyes, sikeres madárszülők közé tartoznak. Fáradhatatlan Rigópapa: A Nagy Vadász. Míg Rigómama a fészken ül, ő rendíthetetlenül hordja a gyerekeknek a finomabbnál finomabb falatokat. Óvatosan közelíti meg a fészket - és csőrében földigilisztákkal is képes füttyenteni a párjának! Szinte a földet súrolja, úgy repül haza. Néhány perc elteltével aztán ismét ki; és rövid időn belül újra haza. Ez az ő nagy küldetése. Az első idei fészküket ők is az általunk lakótelepnek titulált lilaakácba építették: 3 fiókájuk nőtt fel ebben a lakásban nyár elején.

        

A következő fészek az ereszcsatorna tövében, a borostyán rejtekén készült néhány héttel ezelőtt. Ez a kis lakás, ami eredendően nyilván kényelmesnek tűnt, hamar szűkössé vált a sokgyerekes madárpárnak. A ház egyik bejáratától 1,5 méterre, körülbelül 2,5 méteres magasságban épült, úgyhogy könnyedén megfigyelhettük a csemeték fejlődését anélkül, hogy megzavartuk volna nyugalmukat.

Éhesen, tátott csőrrel falatokat váró rigó-csibéket láttunk, akik elnémultak, amikor szüleik magukra hagyták őket arra a rövidke időre, amíg élelemért mentek a 'rovarboltba'. Biztos, hogy a Nagycsaládosok Boltjába mentek, mert mindig bőven akadt eleség a kicsiknek :). Halk csivitelés a gyerkőcök részéről csak akkor volt megengedhető a rigócsaládban, amikor a szülők megnyugató jelenléte békességet teremtett. Különben némaságba burkolózott az eresz alja, nehogy egy settenkedő vadász kifigyelhesse a védtelen fiókákat.

Rigóéknak itt, a biztonságos borostyán indák között 4-5 gyerekük cseperedett.

Aztán váratlanul 2-3 egymást követő hajnalon is éles füttyszavakra ébredtem fel. Tudj' Isten, hogy vagyunk összerakva, de azonnal a rigók jutottak eszembe. Gondoltam ügyes settenkedő macskára, felettünk repülő vadászó vadmadárra, meg minden rosszra, amit a gondos rigószülő éles, figyelemfelkeltő füttyel jelez kicsinyeinek. Csak arra nem gondoltam, hogy máris eljött az idő....Rigómama a diófa ágáról biztatta fiókáit: megkezdődött a reptetés.

"Máris elmennek" - gondoltam. Egyszerre voltam szomorú és elégedett. Egy kicsit azért talán mi is besegítettünk: ha mással nem is, de azzal biztosan, hogy a környék macskakirályait és sajátjainkat is igyekeztünk távoltartani a fészektől, amíg szükség volt rá.

A fiókák akik idővel felbátorodtak és megkezték fészken kívüli életüket végül körülbelül egy jó hete, még az özönvíz előtt néhány nappal repültek ki. Ez olyan jeles esemény volt, hogy még a nap is kisütött azon a reggelen! Mostanra remélem már mind megerősödtek, a macskákat elkerülték (akik bizony a fészeklakók utolsó itthon töltött hetében már igen komoly érdeklődést tanúsítottak a borostyán zöldellő indái iránt) és ügyesen navigálnak a szelek szárnyán......

Miniatűr repülő hadtest, avagy veréb iskola

A rekkenő hőség utolsó támadásaival birkózva - és egyértelműen aléltan sütkérezve - a napfényben fürdőztem. Megengedtem magamnak egy lusta délutánt; hanyattdőlve olvasgattam. Békésen, könyvemben elmerülve madárcsicsergéssel teli szellő járt a hatalmas thuja lombjában. Időnként felnézve pedig meg-megakadt a szemem a nektárt szopogató pillangók táncán.

Egyszercsak ütemes füttyszóra lettem figyelmes - olyan fajtára, amit a madarak figyelmeztetésre, irányításra használnak. Megláttam egy egyszerű, szürke kis verebet, amint a földtől mintegy másfél méterre, a pillangók között, a nyári orgona lila virágfürtjén landol.

Olyan ütemes füttyszó hagyta el a torkát, hogy a könyvet félretéve - ámde mozdulatlanul - figyeltem, mi következik. Hamarosan apró szárnyak suhogása keltette zajra figyeltem fel: egy csapat kisiskolás-korú veréb érkezett a thuja ágaira. Az apróságok hangosan füttyögve szálltak le és menten elnémulva olvadtak a zöld lomb rejtekébe. A röptan-tanár pedig újabb bíztató ütemet diktálva dirigálta őket. Néhány perc múlva a házunk előtti akácon landolt a nekibátorodott osztály. Innen a szomszéd vadszilvájára repültek. A kis Csőrmester pedig az előzőleg elfoglalt állásáról alig-alig felreppenve vezényelt fáradhatatlanul. Néha ugyan átrepdelt egy pár méterrel arrébb növekvő örökzöldre, egyszer sem hagyta el a táborhelyét, ahonnan szemmel tarthatta a kicsiket.

A következő hívó füttyöket újabb repülés követte: ismét a fejem feletti ágakon volt az egész osztály. Ekkor érkezett meg egy másik röptan-oktató, aki az első tanár mellett foglalta el a helyét. Hamarosan az ő osztálya is csatlakozott a veréb nebulókhoz, és közösen folytatták a gyakorlást. Az egész olyan volt, mintha a már iskoláskorú gyerekeiket a szülők beadták volna a suliba, ahol szigorú, elhivatott tanárok vették szárnyaik alá a kicsiket.

Annyira fáradhatatlanok voltak, hogy a hirtelen jött bámészkodásom ámulattal párosult csodálattá fejlődött. Vagy fél órán keresztül folyt az oktatás, mielőtt végleg elröppentek. Elgondolkodtam, hogy a természet diktálta, a túléléshez szükséges tudást milyen kitartással és elszántsággal adja át a következő generáció számára az állatvilág még egy oly kicsiny és sokszor nem túl sokra becsült tagja is, mint egy kisveréb.

Pillangók kertje

Úgy gondolom, hogy a kert nemcsak a növényektől válik igazi kertté - de a természet közelségének megnyugtató érzéséhez elengedhetetlenül hozzátarozik az állatok jelenléte is. Madárcsicsergés nélkül, rovarok döngicsélése vagy a pillangók szárnyalása nélkül üres, túl steril lenne. Ha néhány gyík vagy sün is tartozik a növénykavalkádhoz, akkor lehetünk csak igazán boldogok! :)

A nyár egyik legszebb kincse a pillangók könnyed repdesése. Ki ne csodálná a könnyű szárnyakon libbenő pillangókat? Szárnyuk tarka színe, törékeny lényük számtalanszor rabul ejt. Minduntalan mosolyra húzódó szájjal ámulunk.

Gyerekkoromban annyira természetesnek tűnt, hogy a virágok között pillangók röppennek a kertben, hogy az utóbbi években tapasztalt hiányuk szomorúsággal töltött el.

Megtaláltam hát a módját, hogy hogyan csábítsam e csodálatos kis lényeket a kertünkbe.

Hosszasan tanulmányozva a növényeket arra jutottam, hogy a számtalan színváltozatban kapható - és gyorsan növekvő (sőt, szaporodó!) - nyári orgona, ez a lágyszárú évelő cserje, számukra ellenállhatatlan táplálékforrással kecsegtető növény. Annyira vonzza a lepkéket, hogy sokszor egy-egy virágfürtön több pillangó is osztozik egyszerre.

Önös érdektől vezérelve a terasz közelébe ültettem egy nyári orgonát (Buddleia davidii) - és vártam az első tavaszt, majd a nyarat, hogy számításom beválik-e. Hajtásnak indult a növény; leveleket, majd bimbókat fejlesztett. A bimbók kipattantak. Lestem az orgonát és nem kellett sokáig várnom! Az első kinyílt virágokon máris ott táncoltak a színes pillangók!

Az idén másodszorra lehetünk tanúi a színforgatagnak: ellátogatnak hozzánk a pápaszemes pillangók, a fecskefarkú- és a kardoslepkék is - pont azok a fajok, melyeket gyerekkoromtól fogva hiányoltam. Csapatosan, sokszor egymással kergetőzve érkeznek és boldogan szívogatják a virág nektárját.

    

Gerleasszony és a Férje

Persze rengeteg madár él a kertünkben, illetve látogat el ide naponta egy kis élelemért, fürdőzésért - mégis a gerlepárok váltak közülük szinte családtaggá. 2-3 pár balkáni gerle lakik 'életvitelszerűen' a kertben.

Több etető- és itatóhelyet alakítottunk ki, ahol egész évben várja őket az eleség és a friss víz. A piacon könnyedén beszerezhető az a magkeverék, amiből ki-ki kedvére válogathat. Nálunk a legnépszerűbb a kukorica-búza-napraforgó keverék, ezt szórjuk a tálakba néhány naponta. Az itatótálakba kiöntött vízből pedig kedvükre ihatnak vagy épp benne fürdőzhetnek a madarak.

A gerlék olyan nagyon megszokták már a körülményeket, hogy akár 1/2 méterről szemlélik, amint magot szórunk ki nekik. Nem félnek a kutyáktól, sőt a macskáinktól sem. Fejünk felett vagy mellettünk centikre szállnak le - és megörvendeztetnek hívószavukkal, amint burukkolva szólítják társukat. A 2-3 pár gerle felosztotta egymás között a kertet - és jaj annak, aki a másik által felügyelt etetőhelyet akár csak egy szem mag felcsipegetése erejéig elbirtokolná! Ilyenkor vadászgépekké válnak és suhogó szárnyakkal kergetik el az ellenfelet.

A balkáni gerlék azonban az utódok terén meglehetősen szerencsétlenek...A kiválasztott fészkelőhelyek között szerepel a hatalmas mogyoróbokrunk, a cserszömörce, a lilaakác rejtekadó sűrűje, az ezüstfenyő vagy épp a fává cseperedett thuja egy-egy ága. Folyamatosan építkeznek (na ilyen nyomorultul megépített fészkeket is ritkán lát az ember!), mi meg drukkolunk, hogy végre sikerüljön egyiküknek utódaikat felnevelni. Sajnos többnyire kipottyan a tojás vagy a viharok által megtépázott ágak közül a teljes fészek a földre esik. Ők meg kiválasztják a következő helyet, szorgalmasan újraépítkeznek. Felváltva őrzik a fészket és onnan szólítják társukat.

A nagy kedvencem Gerleasszony, akit magam mentettem meg néhány évvel ezelőtt egy nyári reggelen. Épp az óriásthuja egyik ágvégére eszkábált fészkén ült, amiben csodák-csodája végre fióka is fejlődött. Eleget aggódtam miattuk, mert a fióka cseperedni kezdett - csak a repüléshez szükséges hosszú tollai hiányoztak már - és ezzel együtt a súlya is bőven nőtt. A fészek a thuja könnyű ágvégén hintázott és láthatóan nem volt alkalmas arra, hogy a kicsi mamájával együtt benne ücsörögjön, naponta csúszott egyre lejjebb. Várható volt sajnos, hogy ez a madár-gyerek sem fog felnőni.

Ha ez nem lenne elég, bekövetkezett minden madár rémálma - ragadozók érkeztek a környékre. Volt már nálunk óriási vadmadár, aki itt szerzett magának vagy épp saját fiókáinak élelmet és az is gyakori, hogy a környéken fészkelő szarkák gyűjtenek fiókákat saját gyermekeik etetéséhez. Kifigyelte hát a szarka a cseperedő gerlefiókát és habozás nélkül lecsapott. Irgalmatlan cserregésre és csivitelésre lettem figyelmes. A teraszajtón kinézve megpillantottam Gerleasszonyt, ahogy a nála sokkal nagyobb szarkától próbálja megóvni fiókáját. Összecsaptak: repültek a tollak, szálltak a pihék, mintha havazna. Nem is gondolkoztam, csak feltéptem az ajtót és kiabálva, tapsolva próbáltam megijeszteni a szarkát, aki el is reppent. Sajnos ugyanaznap délutánján sikerrel járt és a fiókát magával tudta vinni. Persze értem én, hogy az ő gyerekeinek is fel kell nőniük! Gerleasszony viszont komolyabban megsérült az összecsapásban: vérzett a nyaka a szarka csípéseitől, tolla egy részét elvesztette. Idővel sikerült regenerálódnia, azonban a nyakán a toll a mai napig szabálytalan - így bármikor megismerem.

Azt hiszem, ezt követően döntötte el Férjével, hogy kizárólag az én teraszom körül rak fészket - az itt elhelyezett etetőhelyet is ők birtokolják. A mindennapjaink részévé vált a párocska, itt üldögélnek órák hosszat. Leülnek a kertibútorra, az összecsukott napernyő csúcsára vagy tipegve figyelik, ahogy vizet töltök nekik. Sokszor bekukucskálnak a teraszajtón; fejüket érdeklődve forgatják: így szemléljük egymást.