Szóval a rigók kirepültek. Sokszor nézegetem fészküket, hátha a szülők újabb utódok felnevelésére is vállalkoznak. (Remélem, minden igényüket kielégítette a zavartalan növekedést és biztonságot jelentő borostyán borította ereszalja... :-) )
Az egyik fiatal gerlepár viszont nagyon is elkötelezetten fészkel az udvarunkban. A nagyobbik terasz közvetlen szomszédságában található - mondjuk igencsak nagyra nőtt- mogyoróbokrot választották még a nyár beköszöntével...Itt neveltek fel egy igen csinos gerlegyereket, akit még a kirepülés után is tovább ajnároztak, etettek és követtek óvó tekintetükkel. A szomszéd telekhatárra épített kisházának - ami egyébként a mogyoró-lakás mellett van - kéményén ücsörögtek előszeretettel.
Azóta eltelt egy kis idő. Egyszercsak arra lettünk figyelmesek, hogy a párocska ismét a korábbi fészket igazgatja...Persze, hogy hamarosan mindennapi elfoglaltságunkká vált a kukucskálás - és még azt mondják, hogy a kukkolás nem szép dolog...! :) Mondjuk én nem tudtam volna megállni, hogy ne várjam izgatottan, hogy mi történik az ágak között.
Hát elmondom mi történt: ikrek születtek!!! 'Tojásból lesz a csoda....!'
Büszke anyukájuk el nem mozdult volna a fészekről, ahogy az jó anyához illik. Egy szép napon aztán megpillanthattuk a fiókákat: 2 ici-pici szürke pamacsot. Azt hittem rosszul látok. Annyira boldog voltam! Ezt nevezem én ügyes, rátermett szülőpárosnak!!!
Azonban megjöttek a viharos szelek. Frászt kaptam naponta többször. És jöttek a sötét felhő-csapatok és a szakadó eső is. Mint az özönvíz idején. Hosszú napokig el sem állt. Lengedezett a mogyoróbokor összes ága - vele ringatózott az eszkábált fészek: benne az apróságokkat. Bőrig áztak. Sokszor kinéztem hozzájuk, mert egyfolytában arról fantáziáltam, hogy már rég leestek és ott pusztultak a sárban. Tudom, hogy ez ismét a Természet dolga lenne, de valahogy annyira drukkolok ezeknek a kis teremtményeknek....
Nos, szerencsésen túlélték. Sőt, - lehet, hogy azért, mert mint köztudomású, az eső növeszt (legalábbis gyerekkoromban elhittem) - gyorsan fejlődtek. Nem győztem a csodájára járni. Abban a picinyke tákolmányban - ami az igazat megvallva nem több mint jónéhány egymásra helyezett ágacska - már el sem fértek igazán. Mindkettő kilógott, így anyukájuk kizárólag melléjük tudott letelepedni. Ahogy mi emberek mondanánk: lábtól feküdtek. :-) Minden kételyem eloszlott: tényleg 2 gyerekünk van! Sokszor vezetett hozzájuk a kíváncsiság - mindennapi ellenőrzés alá vontam a fészket. Volt, hogy a teraszról, volt, hogy az emeleti erkélyről nézelődtem. (És igen, közben beszéltem a gyerekekhez...- gondoljon mindenki, amit akar)
Aztán már a fészekben sem fértek el, de még nem tudtak repülni. Ott ücsörögtek a mogyoróbokor ágain és anyukájukat várták, aki mindig valami finomsággal tért vissza hozzájuk. Láttam az első repülési kísérleteiket is: pontosan egy ágnyit repültek - vagy inkább ugrottak. Aztán két ágnyit. Aztán már a fészektől vagy másfél méterre üldögéltek és nyakukat forgatva szemlélték, ki lehet az a fura teremtmény, aki folyton meglátogatja őket onnan lentről.
Szóval felnőttek. Egyik napról a másikra eltűntek a bokorból. Kicsit szomorúan vettem tudomásul, hogy nem láttam, amikor elrepültek. Két nappal később viszont szárnyak zörejét hallottam az ágak közül. Kis keresgélést követően felfedeztem az ifjakat a mogyorón, ahogy édesanyjukkal együtt ücsörögnek. :)
Ezután végleg elrepültek...Újabb nemzedék kelt útra azután, hogy nálunk, biztonságban felcseperedtek...
A szülők viselkedése pedig a legjobb bizonyíték arra, hogy mennyire jól érzik magukat itt - hiszen épp tegnap láttam őket, amint a fészket igazgatják. Ma vettem észre, hogy gerle-mama ismét ott ücsörög....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése